A Nightwish zenekar arculatváltása, tagcseréje az elmúlt két év egyik legfontosabb eseménye volt a rock-metál arcvonalban. Sokan tették fel a kérdést, hogyan tovább, milyen lesz a csapat új albuma az új énekesnővel, Tarja hangját hallhatjuk-e még.

A 2007. év második felében mindkét kérdésre választ kaptunk, először a megújult zenekar adott ki nagylemezt, majd két hónapra rá Tarja Turunen is új lemezzel jelentkezett.

Az új énekesnő bemutatása áprilisban történt, Anette Olsonnal együtt az Eva című dal is nyilvánosság elé került, az Eva egy kellemes hangszerelésű ballada,melyet talán Tarjától való búcsú ihletett meg, hallhatunk itt egy kellemes oboa bevezetést, majd a dal második felében keményebb hangzésokat figyelhetünk meg.

A lemez szeptember végén jelent meg, szinte egyidőben az innen kimásolt Amaranth-tal, mely újra visszavitte a csapatot a toplisták élére.

A Dark Passion Play hűen követi az előző sorlemez, a Once vonalát, az anyag a majdnem negyedórás Poet And The Pendulum-mal indul, melynek első pár perce Tarja szellemét hozza vissza, majd az új énekesnő is hallható lesz . A dal több részre oszlik fel, gyorsabb és lassabb passzusok követik egymást, a szimfonikus zenekar remekül érti a dolgát, néhol filmzenei képeket mutat, pontosabban Howard Shore zenei megoldásai köszönnek vissza némely helyen.

Sajnos, a második dal már csalódást okoz, a Bye Bye Beautiful egy populárisabb zenekart mutat nekünk, természetesen nagy közönségkedvenccé nőtte ki magát az új rajongók között;úgy érezzük, mintha a csapat a Wish I Had An Angel hangulatát alkotta voltna újra,itt is hallhatunk zúzást, Marco szinte üvölt a refrénben, a szintetizátor gyenge, torz,a szöveg agresszivitása a harmadik perc után már kezd idegesító lenni, akárcsak a refrén ismételgetése valamint Anett hangja óriási kontrasztot képez Marcoéval.

Az Amaranth volt az album vezérslágere, Nemo-s dallamvezetésével, kellemes multivokálos refrénével könnyen fülünkbe kúszik, és még tetszik is nekünk, bár összehasonlítani egy Ghost Love Score-ral vagy egy Angels Falls First-tel lehetetlen.

A lemez közepé felé haladva keményednek a dalok, viszont egyikük sem éri el az előző lemezek szintjét. Tudom, ez már egy másik Nightwish, egy másik énekesnő, de úgy érzem, hiányzik a dalokból a tartás, az erő, hiába szólnak remekül a gitárok, hiába énekel tisztán Anette,érezhetjül, ez a Nightwish nem az, akit megismertünk; kellemes, hallgatható, nem rosszak a dalok, de nem teljes.Talán a Sahara az, amit még ki tudunk emelni, arab népzenei ihletése egyedivé teszi, ugyanakkor eszünkbe jut, mintha hallhattunk már egy ehhez nagyon hasonló dalt korrábban a Once lemezen.

Szerencsére a lemez vége felé egy olyan alkotász hallhatunk, amely üti az egész anyagot, ez pedig az Islander; Marco lágy énekszólamai, Anette csodálatos háttérvokálja alatt akusztikus gitárok szólnak, majd altfurulyát és skót dudát is hallhatunk; mintha a középkori trubadúrdalok éledtek volna újjá, majd egy instrumentális alkotást hallhatunk, melynek szólóját ismát skót duda játssza, ez a Last of The Wilds.

Az album utolsó dala a szívet melengető Meadows Of Heaven, Anette gyönyörűen és lágyan vezeti fel a dallamot, majd belép a szinfonikus zenekar és a duda, majd kórussal záródik a majd kilenc perces alkotás.

Összességében egy nagyon heterogén anyagot kaptunk nagy kilengésekkel, de elmondható az, hogy születtek nagyon jó alkotások is, de hallhatunk itt olyan dalokat is, amelyek nem méltóak az zenekar korábbi munkáihoz. Anette hangja kellemes, de hiányzik belőle az erő, a dinamizmus és a sokrétűség. A zenei anyag közvetlen folytatása a Once-nak, ugyanazokat a szinfonikus megoldésokat, ritmusképleteket hallhatjuk, a Howard Shore és az Evanescence áthallások pedig igen zavaróak néhány helyet.

Tudom, zaklatott lekiállapotban és nehezen készült a lemez, de népzenei hatásoktól és a pop felé kacsingatásoktól elterkintve nem kaptunk újat a csapattól. Szívből remélem, a következő albumuk jobb lesz.

A nagy karácsonyi lemezdömping minden előadót kérdés elé állít: érdemes-e karácsonyi tematikájú lemezt készíteni vagy nem. Egy karácsonyi lemez jól fogy, viszont fennáll annak a veszélye, hogy az elvárásokat, amelyeket a művész magának felállít a popularitás érdekében sikerül alulmúlni illetve karácsonyi üzlet szellemiségének köszönhetően minél szentimentálisabb, sziruposabb-giccsesebb anyag kerüljön a hallgatóság elé.

Három, általam nagyon tisztelt előadó közel egy időben adta ki ünnepi koncepcióba bújtatott új lemezét. Kettejüknek sikerült túllépni az ünnep kommercializálódásával, Loreena McKennitt egy remek eklektikus világzenei albummal kápráztatott el minket, míg a Blackmore's Night a reneszánsz kori carol-stílust hangolta össze az általuk játszott folk-rockkal, itt is egy remek lemez született.

Kivétel azonban Enya, aki az évtized legeleje óta reneszánszát éli. A 2000-es A Day Without Rain kétségtelenül az énekesnő legjobb munkája. A 2005-ös Amarantine már felemás eredményeket mutat, a legutóbbi, 2008-as And Winter Came... viszont az művésznő leggyengébb munkájának tekinthető korábbi lemezeivel összehasonlítva.

A címadó dallal indul a majdnem 45 perces anyag,amelyről néhány hallgatás után rájöhetünk, hogy a 2001-es Wild Child kislemez B-oldalának(Midnight Blue) befejezett, billentyűs és vonós szólamokkal gazdagított változatát hallhatjuk. A második dal, a Jouney Of The Angels lágy hangszerelésével, szinte szinte szétolvadó énekszólamaival még a tetszetősebb dalok közé sorolható, ezt követően azonban a lemez lapossá, unalmassá válik. a White Is In The Winter Night tempósabb, ritmikusabb alkotás, mely Enya teljes munkásságát(multivokálok,zongoraszerű billentyűhangok, szintetizátorok piccato-s vonósok, ütősök) tartalmazza három percben kiegészítve egy gyerekesnek mondható száncsengőszerű-ritmussal, ami szinte minden popelőadó karácsonyi dalában előfordul. A végeredmény kiábrándító, a dal valószínűleg kiérdemelné az énekesnő legnevetségesebb alkotása-címet.

A negyedik dal egy régi carol, a O Come, O Come Emmanuel szinte acapella feldolgozása, összehasonlítva Blackmore-ék és Loreena feldolgozásával megállapíthatjuk, hogy a dal eredeti, puritán hangvétele, mely legjobban az acapella előadásban érvényesül, itt a túlzásba vitt elektronikusan torzított multivokáloknak köszönhetően eltűnik, egy szirupos, túlságosan enyásra vett hangszerelést hallhatunk, melynek köszönhetően a dal igazi értéke elveszik. Az ötödik alkotás viszont végre kihúz bennünket a letargiából, itt végre egy igazi, nem utánérzésekre építő Enyát hallhatunk, hanem egy progresszív előremutató művészt, mely talán előlegezi a következő lemez arculatát és hangulatát. A szokások ,,enyás" megoldások mellett itt újdonságként megjelenik egy olyan ütőhangszer- szekció, melyet az énekesnőnél gondolni sem mertünk, talán ez az, ami miatt jó ez a dal.

Sajnos, az ezt követő dalok(Dreams Are More Precious, The Spirit Of Christmas Past, Last Time By The Moonlight) már nem mutatnak semmi újat, az előző albumok utánérzései csupán, ugyanazok a hangszerelési megoldások, ugyanazok az elkoptatott dallamvonalak töredékei köszönnek vissza ránk, így semmi újat nem kapunk. Három dalról érdemes még említést tenni, ezek egyike a One Toy Soldier, mely ugyanabba a csapdába esik, mint a O Come, O Come Emmanuel; a túlzásba vitt torzított vokálok, a rossz prozódia elrontják a játékos, gyerekdal-szerű hangulatot, így azonban sajnos kiváló filmzenéje lenne egy B-kategóriájú karácsonyi témájú amerikai filmbe, ahol az áruházi Mikulás mindenkit vár...vagy a Disney valamelyik könnyfakasztó giccses-szirupos alkotásának.

A My!My!Time Flies viszont popzene a javából, de tudjuk, hogy a popzene mérföldekre van Enyától, így kissé idegenül hangzik a lemezen, érdekessége, hogy elektromos gitárt is hallhatunk itt 21 év távlatából.Nem rossz dal, de nem Enya lemezre való,a programozott dobalapok pedig idegen az énekesnő stílusától.

A lemez lezárása a Csendes éj... gael változata, az Oiche Chúin. Egy feldolgozását már hallhattuk a nyolcvanas évek végén, de az akkori szinte acapella, gregoriánszerű dalhoz képest teljesen újat kapunk, szinte egy teljes templomi kórust hallhatunk, aki remekül interpretálja a dalt. Valahogy így hangozatott száz éve karácsonyeste egy ír éjféli misén.

Összességét nézve a lemez hibáját a dalok gyengesége és a néha dilettantizmusig elmenő ,,karácsonymegidézés" mellett a túlzásba vitt Enya- védjegyek adják; talán egy másik hangszereléssel vagy egy alaposabb munkával az itt hallható alkotások nagy része is méltó lett volna a énekesnő eddigi mérföldköveihez, ez az eredmény azonban kevés az igaz értékké váláshoz...hiába az eladott példányszám, az aranylemez-fokozat.

Tarja Turunen - My Winter Storm

A Nightwish zenekar arculatváltása, tagcseréje az elmúlt két év egyik legfontosabb eseménye volt a rock-metál arcvonalban. Sokan tették fel a kérdést, hogyan tovább, milyen lesz a csapat új albuma az új énekesnővel, Tarja hangját hallhatjuk-e még.

A 2007. év második felében mindkét kérdésre választ kaptunk, először a megújult zenekar adott ki nagylemezt, majd két hónapra rá Tarja Turunen is új lemezzel jelentkezett.

A Nightwish-ből való kiebrudalása óta megjelent egy kislemez (Yhden Enkelin Unelma), majd a 2006. év végén egy édeskés, felemás eredményeket felmutató karácsonyi album (Henkäys Ikuisuudest) került a boltok polcaira, de az igazi visszatérést a My Winter Storm hozta.

A lemez megszületését fokozatosan figyelemmel kísérhettük az énekesnő internetes naplójában, majd szeptember végén egy dal került ki a nyilvánosság elé I Walk Alone címmel.

A felvételek sok szerző bevonásával folytak több stúdióban (Írország, Ibiza, Finnország), a kísérő zenészek pedig a legjobbak közül kerültek ki. Sokan arra számítottak, hogy a Nightwish zenei és szövegi megoldásait megismétlő produkciót hallhatnak, de szerencsére egy olyan anyag született meg, mely Tarja klasszikus és metálzenei színvonalához méltóan az énekesnő önálló pályafutásának első, kiemelkedő állomásaként tartható számon.

A dalok hangulata sötét, titokzatos, borongós, az album felépítése pedig egy többtételes klasszikus zenei darabhoz hasonló. Nagyzenekart és kórust hallhatunk, mely remekül illeszkedik a torzított gitárokhoz, markáns dobokhoz, de népzenei hatások is észrevehetőek a Calling Grace mandolinkíséretében és az nagyrészt instrumentális finn nyelvű Oasis vonóskíséretében, de jelentős Hans Zimmer filmzenéinek hatása is.

Tarja csodálatosan énekel, hallhajuk itt a kezdetek áriás énekstílusát a dalok magasabb régióiban, de a lágy, klasszikusan iskolázott hang az, amelyre az egész album épül, ettől olyan egységesek a dalok, melyeket többször kell meghallgatni, hogy felfogjuk, értelmezzük őket.

A kislemezre kimásolt I Walk Alone remekül összegzi az album mondanivalóját, a Nighwish ideje alatt nem illeszkedett még így klasszikus zene és rockzene négy percben, mint itt, ezzel Tarja túllép a nyomasztó szimfonikus metál örökségén, és új kohéziót teremt a két stílus között.

Kiemelkedő alkotás a Boy And The Ghost, melyben fellelhetjük a népmesék hatásait, a misztikus irodalom kellékeit (angyal, kísértet, halál) és a középkori haláltánc-balladák főbb vonásait. A Lost Northern Star torzított énekszólamai, vonósai és gitárjai jól adják vissza a régi finn mese szomorú, fájdalmas hangulatát. A My Little Phoenix viszont egy markáns hangszerelésű és témájú keringő, melyben a régi mítoszok hangulata éled újjá. Egy feldolgozást is hallhatunk Alice Cooper Poison című dalát énekelte fel az énekesnő újra, mely nem lóg ki az alkotások közül, zenei világa Erich Munch képeinek hangulatát idézi fel.

A lassabb tételek sem unalmasak, mellőzik a Nightwish-es balladák szokásos paneljeit, a hideg finn táj szépségét pedig szinte magunk előtt látjuk, néhol Enya instrumentális dalainak világa bukkan fel.

A szövegek fő témája az egyén belső világa, szerelem, a szomorúság, mely hol csendes suttogásként bukkan fel, más helyen szinte égetően fájdalmas kiáltásban. A dalok kísérteties, néhol diszharmonikus hangszerelése kihozzák a versek mondanivalóját. Dekadencia, titokzatosság, hideg és álomszerű képek jellemzik a dalokat.

Enya: Watermark(1988)

Az ismert ír énekesnő 1979-ben kezdte pályafutását először, mint a Clannad zenekar billentyűs-vokalistája, majd a tesatvéreitől fügegtlenedve Nicky Ryan producer segítségével filmzenéket írt, majd BBC számára készített The Celts című film sikere után elhatározta, hogy önálló albumot jelentet meg.

A Watermark az énekesnő máig legjobb lemeze, és megkockáztatnám, egyike a legkedveltebbeknek. Az Orinoco Flow - mely az utolsó elkészült darabja volt a felvételeknek - sikere felülmúlt minden várakozást, a nyolcvanas évek elektronikus hangzása, szintetizátorhasználata itt komolyzenei hatásokban nyilvánul meg. A dal lendülete, frissessége, multivokálos hangzása álomszerűvé tette az alkotást; egyedivé a nyolcvanas évek lemezpiacán.

A lemezen hallhatunk instrumentális dalokat, mint a zongorával kísért Watermark, de hallhatunk itt ír népzenei elemeket tartalmazó balladákat is (Exile, Evening falls, On your shore), gael nyelvű fialalkori visszaemlékezést(Na Laetha Geal M'óige), vihardalt (Storms In Africa) ,latin nyelvű ópuszt (Cursum Perficio) és kelta hajódalt (The Longships). A lemez fő témája a természet szépsége, a család, emlékek és tradíciók illetve a víz és tenger, mely a végtelenséget jelképezi; a hidat, mely a történelmi múltba vezet, az időt, mely nem áll meg, és a távolságot.

Az album egészét Enya billetyű- és hangszerjátéka jellemzi( a szintetizártorok és zongora mellett ritmushangszereket és vonósokat szólaltat meg), de hallhatunk itt más, tradícionális hangszereket is: Uillean Pipes( mely a skót dudának egy kisebb, ír változata) és mélysíp meg Davy Spillane előadásában és Neil Buckley klarinétjátéka is nagyon szép. Chris Hughes afrikai és roto tom dobokonjátszik.

Összefoglalva egy egyedi hangvételű és témájú alkotás született, melynek hangszerelése és gondolatvilága egyedi színfoltot eredméynezett a nyolcvanas évek végén mérföldkőként jelezve Enya kezdeti karrierjében; emellett emghatározta azt a karátmértéket, mely az énekesnő későbbi lemezire is jellemző lesz.

Clannad - Lore

Adott egy ír nemzetiségű zenekar, aki kezdetben folkot játszott, majd a nyolcvanas években (egy ideig testvérükkel, Enyával) populárisabb, de folkos, nemw age-es elemeket tartalmazó  zenére állt át, a kilencvenes évek fordulójára egy taggal kevesebben, de saját hangukat megtalálva vágtak neki az évtizednek megtalálva kiforrott saját hangukat, melyet a Lore címmel fémjelzett album mutat meg a legjobban.

Ha a lemez egészét nézzük, minden hatást felfedezhetünk, ami a csapat munkásságában az elmúlt húsz évben megtalálható; autentikus ír folk, new age-es hatások, Enya hatású vokál ( melyet nem Enya,hanem a zenekar alkalmazott először 1982-ben a Theme From Harry's Game című dalukban, majd a többi dalban is megtalálható), jazz-es megoldások(melyek már a legelső, folkos lemezen is hallhatóak), az ősi kelta örökség mantrái és népzenei hatásai; ezekből áll össze a koncepció, melyet remek vendégzenészek színesítenek.

A dalok nagy része gael-ül szólal meg, gondolok itt a jazz-es hatásokat magában hordozó, a legendás szaxofonísta, Mel Collins közreműködésével született Seanchas, mely az albumról kimásolt első kislemez, de ott a Trathona Beag Areir(Late Yesterday Evening), amely egy régi ír népdal.

A The Bridge(That Carries Us Over) viszont az new age hatásokat mutatja; kelelmes szaxofonkísérettel, markáns billentyűkkel, és dobokkal valamint lágy akusztikus gitárokkal alkotja azt a szövetet, melybe a többszólamú vokál szövődik; a dal pedig a zenekar egyik legjobb alkotása; életművének egy kiemelkedő darabja.

Az ópuszok nagy részét Ciarán jegyzi, de Maíre és a Duggan fivérek is jelentkeznek néhány alkotással; Maíre dalai követik az énekesnő szólólemezeinek hatását; keresztény gondolatokat hallhatunk a sorok között; feltűnik a legendás ,,Lábnyomok" című gondolatvers néhány fontos jellemzője negatív leírással bemutatva.

Összességében elmondható, hogy egy szerény, de minőségi zenét játszó együttes(akik számára nem az eladott milliárdok a fontosak, hanem az üzenet és a dallamvilág, amelyet hordoznak) legjobb lemeze, mely bemutatja az eddigi érák jellemzőit , de tovább is viszi azokat új tartalmat, új gondolatsorokat hozva be a kelta világba.

Amikor egy zenekar elgondolkodik azon, hogy egy korszakot lezár az életéből, felmerül annak kérdése is, hogy milyen módon promotálja a készülő besztof lemezt; ez a Nightwish esetében kultikusnak mosnható, mivel a lemez megjelenése után nem sokkal Tarját távozásra kérték nyílt levélben a zenekar tagjai, így ez a koncepció kultikusnak mondható; a dal valamely módon az elmúlással kapcsolatos; ezt kifejtettem az előző kritikámban.

A kislemezen a Sleeping Sun három változata hallható; ebből az egyik az eredeti 1999-es megjelenésről van, a másik kettő viszont nagyjából azonos, egy újrafelvett és újrahangszerelt változat két különböző hosszúságú editje hallható.

Mi a különbség a dal korai és jelenlegi felvétele között?Míg az eredeti dalban Tarja megvillogtatja klasszikusan képzett hangját s a hangszerelés is markánsabb, addig az új változatban egy, a pophoz közeli előadásmód hallható, melynek zenei kísérete sokkal lágyabb, mely jobban illik a zenekar második , 2002-től datálható korszakához, melyet rutinból, nagyvonalúan írt és kísért dalok jellemeztek.

Melyik változat a jobb?Sokak szerint az eredeti felvétel megőrzi a Nightwish klasszikus értékeit; az operás vokált, a markáns kíséreteket, míg ez a későbbi erában már nem lelhető fel. Azért az újrafelvételben is hallhatunk szép megoldásokat; Tarja a dal végére előveszi operaénekesi vénáját, a zenekíséret is kellemes, lágy.

A kislemezen multimédiás tartalom is található, a dalhoz forgatott új klipet vehetjük szemügyre. 

A mindenki által jól ismert finn szimfónikus metálzenekar 1999-ben megjelent EP-jét mutatnám be röviden; az 1999-es teljes napfogyatkozás tiszteletére állították össze ezt a negyszámos válogatást, mely nagy siker volt egész Európában; arany- és platinalemezeket biztosítva a zenekarnak.

A négy dal közül hármat már korábban hallhatunk korábbi abumokon; az első lemez akusztikus gitáros balladája, az Angels Fall First datálható a legkorábbra; Tarja hangja és a lágynak induló, majd keményebb hangzásokat is bemutató hangszerelés remekül jellemzi az együttes korai időszakát, mikor még keresték az utat az akusztikua és a villanygitáros harmóniák között.

A Swanheart pedig már remek kombinációja a szimfonikus zenének, a metálnak és a finn népzenének, Tarja hangja ekkor már kiteljesedett, és Tuomas gyönyörű szövege merít a Rút Kiskacsából és a Hattyúk Tavából.

A Walking In The Air egy feldolgozás, itt új köntösbe öltözve illeszkedik a ballada-koncepcióhoz, a zenekar egyik közkedvelt dala koncerteken.

A negyedik dal, az Ep címadója a Sleeping Sun, mely talán a csapat legszebb balladája; a napfogyatkozás emlékére írták, de a szöveg többértelműsége más gondololatokat is felidéz; az alvó nap akár lehetne a germán mitológiában az istenek és óriások harcának emléke; ugyanis a napisten, Baldr meghalt Loki keze által és csak a nagy csata után, az új világ kezdetén támad fel; lehetne akár egy sirató is a fehér éjszakákhoz vagy akár egy valkűr dala is a csata hősi halottaihoz.A billentyűk, az ütősök és Tarja szépen képzett hangja a régmúlt időkbe vezeti el a hallgatóságot.

A zenekar talán legjobb kiadványa ez a négy számos EP.

Egy zenekar számára minden lemez egy kihívás; az első debütálö lemez után általában egy csendesebb, hétkóznapibb lemez születik, mely nem lesz akkora siker, a harmadik lemez pedig választövíz; vagy sikerül valami újjal és maradandöval kirukkolni, vagy maradni ugyanabban.

A Blackmore's Night harmadik lemeze, a Fires At Midnight teljesen új hangvételt mutatott meg; erősebb markánsabb dalokat, tisztább keverést hallhatunk ott, de elveszett a báj, a hangulat, mely az első lemezt jellemezte, elveszett. A Ghost Of The Rose úgy tűnik, megtalálta azt a metódust, mely egyesíti a zenekar profizmusát az első lemezen fellelhető reneszánsz életérzéssel, így egy remek alkotást hallhatunk. Az album sokszínű; reneszánsz dalokat, tragikus balladákat, táncokat, rockdalokat ismerhetünk meg, amelyeket nagyon szoros kohézió köt össze; a zenwekar nagyon sokat dolgozhatott a lemezen, mert csodaszépen szöl, nagyon jó alkotásokat hallhatunk, melyekre a találó kifejezés a profizmus. A Way To Mandalay visszatér a Rainbow-s gitártémákhoz, a dalt szintetizáthang-szerű torzított gitárvezeti be, majd a jól ismert sodró, folkalapú rockzene hangulatára és ritmusára ismerünk rá,de egy csipetnyi elektronika is megjelenik a háttérvokál torzított hangjaiban, ezt az albumról megjelent kismelzen is hallhatjuk, illetve látható a hozzákészült videó is. A 3 Black Croves igazi reneszánsz tánc, míg a Diamonds And Rust egy Joan Baez feldolgozás Blackmore-ék szájíze szerint. A Cartouche talán a lemez egyik legjiobb dala; keleties hatásokat és reneszáns ritmus- illetve hangulatvilágot hallhatunk, Candice hangja erősebb, mint az előző lemezeken, kiváló dallamfutások, szép hangzású autentikus reneszánsz fúvósokat hallhatunk itt. A Queen For The Day 3/4-es ringatózása után hallhatjuk a dal másik, táncosabb részét, madj az Ivory Tower-melylet Candice írt-és a Nur Eine Minute rövid instrumentális hallható a folytatásban. A lemez címadó dala ugyancsak kiemelkedő alkotás, egy tragikus szerelmi balladát mesél el, Ritchie gitárjátéka és a fúvósok nagyon szépen kiegészíti a vonós kíséretet, a dallamív szépoen fut át a grandiózus vonósokba majd a gitárba. Csodálatos. A Loreley egy vidám, német népzenei hatásokat mutató tánc, majd a Mr Pealgram's Morris And Sword hallható, melyet Ritchie egykori gitártanárának emlékére írt, az instrumentális alkotásban tekerőlantot is hallhatunk. A Where Are We Going From Here ballada emléket állít a zarándoklatoknak, melyek során embertömegek indultak el, hogy hitük emlékeit újra felfedezzék; a dal másik aspektusa az, hogy remekül bemutatja a vándorzenészek, a trubadúrok életét, ahogy egyik helyről a másikra mennek, hogy dalaikat előadják. A lemez még egy feldolgozást rejt; ez a Rainbow Blues, mely egy régi Jethro Tull dal feldolgozása Blackmore szájíze szerint; az eredeti daltól eltérően itt inkább blues és rock elemek hallhatóak. Az All For One egy régi német népdal átdolgozása, melyben Candice töröksípja és Ritchie tipikus Rainbow-os gitárjátéka remekül illeszkedik egymáshoz.Az album záródarabja a Dandelion Wine ballada, mely folkos hatásaival Vogelweide ó, jaj, hogy eltűnt minden című verse hatásait és gondolatait idézi fel újra; az akusztikus gitárfutamok mellett egész reneszánsz hangszerkavalkádot hallhatunk, mely diszkréten megbújik a háttérben lágy kíséretetadva.

Összefoglalva a zenekar legjobban producerelt, legszebb és legösszetartóbb lemeze, mely egy új kezdet volt Candice-ék számára, ahol profi minőségben és hangszerelésben remekül megírt dalok hallhatók, s méltó emléket állít a reneszánsz korszaknak.

Blackmore's Night-Shadow of the Moon(1997)

A néhai Deep Purple-ös Ritchie Blackmore a 90-es évek végére eljutott arra az álláspontra, hogy a rock'n'roll helyett olyan stílusban próbálja ki magát, melyet eddig csak hallgatott és csodált, ez a reneszánsz hatású folk-rock.Élettársával, Candice-cel készítette ezt a lemezt az 1997-es év folyamán Rainbow-turné időszaka alatt.

A legendák szerint koncepció nélkül írta ezeket a dalokat, majd Candice-szel egy baráti összejövetelen mutatták be őket, az ottani érdeklődés pedig egy lemezt eredményezett.

Aki Mr Blackmore rock-riffjeire számít, az itt nem találja meg, ugyanis a zenei anyag nagy része visszanyúl a reneszánsz zene gyökereihez, Susato-hoz valamint Csajkovszkij is megjelenik.

A lemez a folkos, new age-es Shadow of the Moon-nal kezdődik, mely egy lány szomorúságát beszéli el, aki a hold alatt táncába fojtja bánatát, arab hatású intro után akusztikus riffek kísérik a dalt, majd a végén kis elekrtomos gitár is hallható a csörgők és ütősök mellett.

A The Clock Ticks On pedig 100%-ban reneszánsz, rézfúvós bevezetés után akusztikus hangszerek kísérik e remek alkotást, mely Tielmann Susato eredetijét dolgozza át.

A Be Mine Tonight követi ezt a vonalat, a 3/4-es lüktetése, akusztikus harmóniái színesíti e kedves, rövid dalt.

A Play Minstrel, Playben Ian Anderson fuvolaszólóját hallhatjuk igazi Jetro Tull-os stílusban; a dal eredetije egy reneszánsz melódia Attaingnant tollából, az album egyik fénypontja.

Az Ocean Gypsy egy feldolgozás a néhai Renaissance-tól, a lágy dalban a sok helyről ismert bolyongó ember alakja tűnik fel, majd Blackmore instrumentálisát hallhatjuk Minstrel Hall címén; aki nemcsak az elektromos gitár mestere, hanem minden pengetősé.

A Magical World Rómeó és Júlia történetére épül; a tipikus reneszánsz táncdalok hagyományát követi, amelyek 3/4-ben íródtak. Akusztikus gitárokat, csörgőket és reneszánsz dobot hallhatunk itt, hasonlóan a Renaissance Faire című ópuszhoz, mely remekül megfogalmazza a lemez üzenetét:elvágyódást a XV. századba. Ez utóbbi volt a lemez legelőször elkészült dala.

A Writing On The Wall egy kíséret arra, hogy a komolyzene és a könnyűzene találkozásából valami érdekes jöjjön létre; Csajkovjszi Hattyúk tavának dallamát hallhatjuk,billentyűk, elektromos gitárok és dobgép előadásában; a dal érdekesen hangzik a többi között; techno ritmusok, rockos gitárszólók és szintetizátorok által kísérve; sajna a dal szépsége itt még nem igazán jelenik meg, arra a koncertfelvételeken bukkanhatunk.

A Memmingen és a Mond Tanz instrumentális világa erősíti Blackmore tehetségét, az utóbbi dal a címadó alkotásnak átritmizált, áthangszerelt változata.

A No Second Chance pedig talán a lemez legjopbbja, itt újra hallható Blackmore legendás érzéke, hogy szólózzon, a háttérben akusztikus gitárok és szintetizált ütősök hallhatóak, a szövege pedig burkoltan a Rainbow és a Deep Purple korszak végére utal.

A Spirit Of The Sea tipikus ballada, akusztikus gitár és vonósok hallhatóak, a Candice által írt dalszöveg remekül illeszkedik a lágy hangszereléshez.

A Greensleeves egy reneszánsz dallam feldolgozása, melynek szövege állítólag VIII. Henriktől származik; érdekesség, a dal eredeti 3/4-es hangzását itt 4/4-ben hallhatjuk újra Ritchie akusztikus futamai áltak kísérve.

A Wish You Were Here pedig egy Rednex feldogozás, csodálatos gitárszólókra építve, mely megszégyeníti az eredeti dalt.

Összességében kellemes, szép lemez, melynek báját Candice magával ragadó hangja, költői, misztuikus hatásokat mutató szövegei adják Blackmore profizmusa mellett; a hangszerelés egyszerű; a gitárok,a billentyűsök,ritmusprogramok mellett - melyek nem zavaróak, szinte már eredetinek hatnak-háromtagú reneszánsz hangszerestrió szinesíti.

A zenekar egyetlen olyan lemeze, melyben az őszinte kötődés ehhez a korszakban egyértelműen érzékelhető; az örömzenélés élménye meghatározó itt, ez azonban a következő lemezeken megjelenő profizmus és rutin miatt csak részben vehető észre

Az eklektikus kelta-arab zenét játszó énekesnő hetedik albuma 1997-ben jelent meg, itt a már a kelta útkövetésnek egy újabb állomásához érkeztünk; az énekesnő a dalaival bejárja a világot; Írországtól át Szibériáig, Törökországtól kezdve Kínáig követi vissza népe vándorlását.

Minden Loreena McKennitt album egy misztérim, egy újvilágba viszi el hallgatót, egy hosszú útra a történelem, kultúra és hagyomány kanyargós ösvényén.

Az előző lemezhez hasonlóan itt is népzenei kavalkád tárul elénk; az arab hatásokat idéző Marco Polo egy ősi szufi dal, melyben gitárok, tekrőlantok és ütősök szólalnak meg, valamint Loreena csodálatos szopránja.

A lemez a Prologue című arabos hatásokat mutató instrumentális opusszal indul, mely remekül jellemzi a lemez hangulatát, majd Mummers’ Dance kelta-arab eklektikája következik, mely a kelta Beltaine ünnep tiszteletére készült; tekerőlant és harmonika hallható a dalban, melynek újrakevert változata világsiker volt.

A Skelling visszanyúl a The Visit lemez időszakához, amikor még a kelta dallamok voltak Loreenánál a mérvadók; egy szerzetes történetét meséli el, aki Skelling szigetén élt egy kolostorban. A dal tin whistle és vonós hangszerelése méltó a balladához, a szövegből pedig megtudjuk azt, hogy a kelta kereszténység idején milyen volt egy szerzetes élete.

A már említett Marco Polo után Alfred Noves versmegzenésítése hallható The Highwayman címmel, itt fellelhetünk kelta, keleti és komolyzenei hatásokat is.

Az album legszebb instrumentálisa talán a La Serenissima, melyet Velence városa ihletett meg, a hárfa még mindig szépen zeng az énekesnő kezébe visszavezetve minket a reneszánsz kor Itáliájának hangulatába.

Egy hosszú utazásra hív el minket a Night-ride across the Caucasus, melynek ritmikája csodálatos, és a szöveg pedig remekül bemutatja az arab világ minden szépségét, filozófiáját, nyitottságát.

A lemez Dante fohászával (Dante’s prayer) ér véget, mely egy ortodox húsvéti kórusművel indul, az író nagy műveinek gondolatsora köszön vissza keretet képezve és lezárva az utazást.

Szeretem ezt a lemezt; minden hallgatáskor újra kinyílik számomra a Titkok Könyve, és mindig mást mutat abból az elfelejtett világból, ami már a modern korokban csak emlékekben létezik.

Tanita legelső, debütáló albuma; egyedi
hangvételéhez nem akadt hasonló akkoriban
a lemezpiacon; népi hatásokat mutató dalokkal
és komor balladákkal találkozhatunk,a borító
tükrözi a titokzatos, elmélkedő hangulatot.
A folkos-jazz-es lemezen hallhatjuk a
közismert Twist in my sobriety-n kívül a
lírai, himnikus Cathedral song-ot,a jazzes,
elgondolkodtató For all these years, a vidám,
népi hangvételű Good tradition, a
World outside your window is megtalálható
itt,akárcsak a blues-os He likes the sun és
a Preyed upon. A szövegek inkább versek;
nehezen érthetőek, értelmezhetőek ez a többi
albumra is igaz lesz. A játékos hangulattal
szemben a harmóniakeresés is fontos motívum,
akárcsak az emlékek, a szabadság; az emberi
kapcsolatok kérdése is feltűnik itt;
barátság (Valentine heart),
szerelem (I love you), a család (Preyed upon),
Istenkeresés(Cathedral song) és kortárskritika
(Poor cow) motívumaira bukkanhatunk; hallhatjuk
még itt többek között Helen O'Hara
hegedűjátékost,és Mark Isham trombitást is.
Értékes alkotás, egyaránt kielégíti a
popzenerajongók és a igényesebb zenehallgatók
igényeit; szinte hihetetlen,hogy egy 19 éves
kislány tollából származnak ezek a dalok;
Tanita egyedi hangja minden hatást felülmúl;
érzékelhetjük, hogy Tanita élvezi, amit csinál.

Tori Amos 1996-os Boys for Pele lemezének
negyedik kislemeze; ebben az évben Torinak
sikerült felkerülni az amerikai toplisták
felsőbb régióiba; az EP ezt a helyzetet
erősíti. A címadó dal(Hey Jupiter) egy
alternatív változatát hallhatjuk; az
albumváltozattól eltérően itt nem hallhatunk
zongorát; hapsichord és vonosók mellett
dobgépek alkotját a dal zenei kíséretét;
véleményem szerint a dal egésze jobban kijön
itt, mint az akusztikus változaton, a festői
videóklipp pedig (amelyben Torit egy kislány
egy egő házból menekíti ki) ugyancsak remekmű.
A Sugar és a Honey B-side-ok élő változatait
hallhatjuk itt még, melyből a Sugar a China
1992-es single-ön hallható, a Honey pedig a
Pretty Good Year SP másik oldalán hallható.
A Professional Widow című dal dance változata
Torinak a diszkóklubokban is áttörést hozott,
itt hallhatjuk a dal koncertszínpadokra
történő interpretációját. Az Over the rainbow
pedig egy Judy Garland feldolgozás, melyet az
MTV Unplugged koncerten vett fel az énekesnő.
Összefoglalva kellemes perceket szerez ez a
kislemez, de sajnos a dalok már nem annyira
markánsak, jellegzetesek, mint az első két
lemez idején. A címadó dal miatt megéri
beszerezni, a gyűjtőknek pedig kötelező alkotás.

A zongorista-énekesnő első lemeze 1992 elején
jelent meg, melyet két év stúdiómunka előzött
meg, a dalok több, mint felét Los Angelesben
rögzítették, a többit Angliában.
Tori Amos a kész demoval Atlantic Recordsnál
azt a parancsot kapta, hogy Angliában
próbálkozzon a lemezzel, mert ha ott sikeres
lesz, akkor az USA-ban is.
Az album nyitódala a Crucify című dal Amos egyik
klasszikusa, közönségkedvence; itt hallhatunk a
zongora mellett dobot, basszusgitárt és ukulele-t;
a szám arról szól, mennyire nehéz egy olyan
családban felnőni, ahol mindenki a klasszikus
keresztény vallásban hisz, kétségeket fogalmaz
meg, és a krisztusi sorsot az emberi mindennapokra
vetíti ki.
A Girl szolid, tempós dal, melyet a Silent all these
years követ. Ez utóbbi a gyermekkori traumáktól, a
nem kedvelt nagymamáról szól, aki az Antikrisztussal
ijesztgeti az énekesnőt. A nagyzongorán kívül 40
tagú vonóskar hallható. A Precious things sordró
tempója a grunger stílust idézi, míg a Winter című
ballada (amit Tori az édesapjához írt) ismét a
gyerekkor emlékeit(ezúttal a jókat) hozza fel.
Groteszk swinges ritmusú dal a Happy phantom ,mely
a halál utáni élet ironikus értelmezése. A China
talán az album legszebb dala, a szeretetről szól;
barátoknak és az akkori kedvesnek Eric Rosse-nak
ajánlva.
A Leather a szexualitást közelíti meg női szemmel,
a Mother pedig az édesanya-tudatról mesél, a Tear
in your hand lágyan rockos-zongorás hangulata pedig
az énekesnő szerelmes érzékenységét jeleníti meg.
A Me and a gun elmeséli Ms. Amos megerőszakolásának
történetét, a dal acapellában szól, szinte, mint
egy sirató, egy gyászhimnusz.
A Little Earthquakes pedig az emberben élő fájdalomról.
Összességében nagyon mély, változatos lemezt
hallhatunk, mely a nősiég misztériumára épül, bemutatja
Tori Amos életét, feminiszmusát,véleményét, zeneiség
tekintetében pedig több, mint a korszak nagy előadóinak
nagy lemezei. Misztérium.

Az ABBA 1979-es lemezét egy éves várakozás után kapta készhez a hallgatóság, melynek oka a változás a zenekar tagjai között és az új stúdió volt.

1978 tavaszán kezdődtek el a felvételek, melyek sok meg nem jelent és befejezetlen dalt hagytak maguk után, az év második felében elkészült a Polar Studio, melyben folytatódott a dalok rögzítése, az év végére nagyon sok anyag gyűlik össze, melyből 6-ot fejeztek be; ezek között van az If it wasn’t for the nights, melyet első kislemeznek szántak,de kséőbb nem jelent meg, a Summernight city, az őszi kislemez és a folkos hatásokat felvonultató Chiquitita, melyet  az Unicef gálán be is mutattak, és első kislemezként meg is jelent, és sikert aratott.

Az 1979. év elején Agnetha és Björn elválnak, de a zenekar megy tovább, de ez rányomja a bélyegét a készülő lemez hangulatára, és a maradék dalokat egy Barbados-i utazás után írják meg és veszik fel.

            A lemez egészét nézve rendkívül sokrétű, folkos hatású daltól a slágeresen át a diszkó/funky-ig minden megtalálható; az albumot nyitó dal, az As good as new a maga nemében kiváló, Agnetha vokálja fantasztikus és az is, ahogy a funky alapot a kamarazenekar hangzásával kombináltak. A második dal, a Voulez-vous is figyelemre méltó, a zenei alapok Miami-ban készültek, a szintetizátorhasználat, a fúvósok, vonósok kombinációja sok nyolcvanas évekbeli művészt megihletett.

A harmadik dalnál azonban a kohézió megszakad, az I have a dream visszanyúl a korábbi lemezek slágerségéhez, a már-már giccsbe forduló alkotás ál-intellektuális szövegével a közönség kedvenc volt a zenekar őszi/téli turnéja alatt.

            Az Angeleyes és a Kisses of fire ugyancsak visszanyúl az Arrival album popos egyszerűségéhez, itt azonban sikerül újat mondani, az utóbbi, Agnetha által énekelt dal ugyancsak egyedi, érdekes felépítésével, vokális harmóniájával méltó a zenekar színvonalához.

Frida is két jó dalhoz adta a hangját, az elegáns The king has lost his crown-hoz, melyben oboaszólót hallhatunk és a funkys Lovers(live a little longer)-hez, aztán az If it wasn’t for the nights ugyancsak nívós funky-dal.

A lemez másik mélypontja a Does your mother know, melyet Björn énekel, a boogie-s, diszkós dal nem méltó arra, hogy az albumon legyen.

            A bónusz dalok önmagukért beszélnek, a Lovelight lemaradt a lemezről, de a rajongók kedvence; a Summernight city viszont siker is lett Európában, a

Gimme! Gimme! Gimme! pedig a turné promotálására szánt bestoflemez nagy slágere.

            Sokan nem szeretik, gyengének tartják a zenekar eme lemezét, de szerintem van benne valami a diszkó stílus erejéből,és mindenképpen egy igényes kollekció.

Az ABBA zenekar pályaképe a nyolcvanas évek elejétől váratlan fordulatot vett; az ekkor született dalok sokkal személyesebbé váltak, mint a 70-es években megjelentek, az új hullám zenei megoldásai, a szintetizátor, mint hangszer előretörései, az elekrtonikus hangszeri megoldások termékenyítették meg az új szerzeményeket.

A Super Trouper 1980-as megjelenése és sikere után a csapat két férfitagja, Benny és Björn már az év elejétől kezdve dolgozik az új lemezen, mely majd az együttes legizgalmasabb anyaga lesz; Két és fél évvel az esküvő után Benny és Frida is elválik, a tagok másfelé is kacsintgatnak; Frida a szólólemezét tervezi, Agnetha a lányával, Lindával karácsonyi lemezt vesz fel, illetve a két szerző musicalírást tervezget, sokat úgy látják, a zenekarnak hamarosan vége, ez derül ki az év során megjelent nyilatkozatokból is, azonban ez még az év elején abszolút nem érezhető, de megváltozott a tagok egymáshoz viszonyulása, hideg, izgalmas hangulat jellemzi a stúdiómunkát, mely március elején kezdődik el a stockholmi Polar Music stúdióban.

Az első három dal, amelyet rögzítenek, a When all is said and done, melyet Frida és Benny válása ihletett meg, az akusztikus gitárok mellett, mely a ,,klasszikus ABBA" sajátosságait hordozza magában , jól kimunkált basszusgitár-játék és szintetizátorfutamok is hallhatóak csipetnyi elektronikával fűszerezve; Frida talán legjobb felvétele ez a dal.

A Slipping through my fingers a zenekar talán legszebb balladája, Agnetha énekli, az elvesztegetett időről, a szüő-gyermek kapcsolatáról szól.

A harmadik, korai alkotás Two for price of one előadója Björn, aki a társadalom és ember problémáját feszegeti ebben az új, új hullámos, és musical-es hatásokat mutató dalban.

Az év további részében Dick Cavett amerikai showman műsorában lépnek fel utoljára élőben, két új dalt bemutatva, majd szeptemberben folyítatódnak a stúdiómunkák, a klasszikus ABBA-hatás csak a később kislemezként megjelent One of Us-ban hallható, amely a csapat utolsó nagy sikere. Az új hullámos megoldások mellett hallhatunk itt mandolinokat és harmóniumot.

Az I let the music speak viszont előrevetíti a két évvel későbbi Chess repertoártját, fuvola és klarinét hallható Frida hangja mellett.

A zenekar új hatásai főleg a címadó The Visitors-ban jelennek meg, amely szinte teljesen a szintetizátorra és a torzított vokálra épül, a dal témája az akkori Szovjetunió disszidensei, a szocializmustól való félelem.

A Soldiers hasonló hangszerelése, markáns gitárfutamokkal és Agnetha vokáljával talán a lemez legjobb dala, a hidegháborútól való félelemről szól.

Az eredeti albumot a hangulatos Like an angel passing through my room zárja, melyben Frida hangján, metronómon és szintetizátoron kívül más nem szól, evvel a dallal kísérleteztek hónapokat, mígnem eljutottak ehhez a csupasz, hideg hangszereléshez, mely az album borítóját is megihlette.

A Head over heels volt a második kislemez, de tangós hangszerelésével, ritmusával nem volt elég erős, hogy a listák felsőbb régiójába kerüljön.

A lemezen négy bónusz-dal is hallható, a Should I laugh or cry a One of Us kislemez B-oldalán jelent meg eredetileg, a The Day before you came, és az Under Attack volt a zenekar utolsó két kislemeze, valamint a Cassandra, a The Day before you came B-oldala.

A lemez egy érett csapatot mutat be, komoly, elgondolkodtató szövegekkel, emberi és társadalmi kérdésekre keresi a megoldást. A zenekar legjobb lemeze.